könny csordul az arcodon. én meg csak nézem. bámulok. kifelé, kifeléd, befelé, befelém. és kérdem. egyre csak ugyanazt. nem tőled. tőlem. meg a telefonba susogva. választ nem várok. csak kérdés van. ugyanaz. ugyanaz. ugyanaz.
na_és_mikor randiztok ma_a_gáborral. anya, mi már nem randizunk. hát mit_csináltok akkor. nem_tudom.
próbáltak megerőszakolni álmomban. csak az a kép jön vissza folyton, állandóan, ahogy azt mondja, szeress, ahogy őt szereted, és a kezemet a mellkasáról lefelé húzza. egyre le és le. és nekem hányingerem lesz a rettegéstől. és mikor felriadok és nem alszom már utána, reggel mellém költözik a buszon barna hátizsákkal, másfél hetes borostával. hát tetszik-e neked ez a táska. akarsz-e gyereket. skatulyába zártalak, karrierista buta liba vagy, mondja. sosem szerettél, nem akartál engem, és csak sír a stadionoktól. erzsébetkirálynéútja. kiszállás. vége?
a hétvégén egy évesek lettünk. szombaton színházba mentünk, és a kesztyűtartóba rejtettél nekem mozartkugelt, hogy akkor se dumáljak az előadás alatt, ha nagyon unom. annyira szexi vagy öltönyben és borostában, hogy nehezen türtőztettem magam a szünetben. aztán csókolóztunk a titkos helyen, és most nem jött rendőrautó, pedig mennyivel izgalmasabb lett volna megint magassarkúban rohanni. aztán csillagokat néztünk, és megosztottuk a pizzánkat. citromosgösserrel enyhítettük a szeretkezés hevét, kiflikbe gömbölyödve aludtunk, aztán a rózsa illatával ébredtem. délután elvittük sétálni a donátot. csak néztelek, míg a rókát bámultátok az erdőben. tudod, a donátnak pont olyan x lába van, mint nekem. tudod, persze tudod, de neked meg o lábad van. azt mondtad, hogy nem baj, ha nekem x, neked o, akkor a gyerekünknek még van esélye normálisra. mosolyogtál. aztán főztél nekem vacsorát. gyertyafénnyel, aszúval. aztán hazasétáltunk, és hullócsillagot mutattál nekem. kívánj gyorsan, kívánj gyorsan, mondtad. hát mit kívánhatnék még
vannak beszélgetések, amik egy férfi és egy nő között többször is lejátszódhatnak egy év alatt. ilyenkor csak a reakció a fontos. semmi más. fájdalom és kétségbeesés vagy szürke közöny. és ennyi.
tegnap este én olvastam fel, aztán a világvégéről beszélgettünk, és arról, ha már úgyis meghalunk 2010 december 23-n, lehetőleg szex közben legyen. na jó, mondta az én hangsúlyomon. aztán összebújtunk. hamarosan már sóhajtva szuszogta a szeretkezés hevét a párnába, és könnyedén álomba simogattam. még éreztem a kalocsai puffasztott rizs illatát a hajában. barátaim, ezek a múlandó boldogság pillanatai.
és rájöttem, végrendeletet kell írnom, na nem a világvége miatt. donátnak a könyveimet, dorkának a piros pöttyös felsőmet, és mindenem, amin flitterek és gyöngyök vannak, és a pizsimet, ami közös, editnek marquez és márai köteteket a túléléshez meg a zara kabátom, zsófinak az összes ékszerem és alkoholos dolgot a házban. a bernának pólankát, és a ruha szabásmintáját, amit viselni akarok a ravatalozásomon- hatalmas masni van rajta- korábban zooey deschanel vigyorgott benne valami premieren. hamvasszanak! nem aludtam valami jól. rettegtem, hogy elmúlik minden,ami van. a gabit kihagytam, ne adjatok neki semmit, könnyebben felejt, és vegyetek tőle vissza mindent, ami valaha hozzám kötötte. ennyi.
miért van az, ha történetesen te tudsz valamit, de nem szereted csinálni, akkor is szeretned kell csinálni, vagy legalábbis jó pofát kell vágni hozzá, csak mert valaki bajban van, akinek köze van valakihez, akit szeretsz. miért jár extra szolgáltatásokkal egy kapcsolat. jótündérnek aposztrofálnak, minek. nem az a profilom, baszod. jobb lenne egyszerű jajjdeokoskislánynak lenni, azt jobban szeretem.

tejszínt, eperdzsemet, csokis pudingot, marcipánt és egy szemernyi megértést, ha vehetnék a hétvégére.
valahogy mindig elfelejtem, hogy amikor az öcsém csaja jön, nekem mindig, de állandóan kedvesnek kellene lennem. és megértenem, hogy neki az a lány kell. és! vannak néha pillanatok, mikor már majdnem megértem. aztán mindig elfelejtem, és csak dühösebb leszek. mint a hétvégén, amióta nem szólok az anyámhoz, mert csak védi azt a libát. és nem érti, nem érti, hogy én tudom, százszázalékos bizonyossággal tudom, hova vezet az a kapcsolat, de csak ordít. szégyent hozol rám, szégyent hozol rám. nincsenek logikus érvek, és a gyümölcsleves is keserű. ha már itt tartunk. szánalomtenger.
mikor elunja az ember az unalmas udvariaskodást. mikor tűz lobban meg a szemében, a harag és tehetetlenség dühének lángjai. mikor már nem mondhatja el senkinek. mikor mégis el kellene mondani valakinek, vagy legalábbis mindenkinek. ébredj már fel, könyörgöm, te, ki embernek születtél ebbe a világba. nézz körbe, hol állunk, hova kuporodjunk? vagy ne nézz is, csak gyorsan menj innen, el ebből a borzalomból. vissza se nézz, egy pillanatra se. de mi maradunk, és dolgozunk és dolgozunk ellene, hiába már minden hiába.

nem tudtok ti semmit! - felkiáltással csaptam rá az ajtót az elmúlt két év szörnyetegeire a szombat délután
egymás torkának esni sokkal kevéssé örömteli, mint csak simán, stílusosan egymásnak
ha már itt tartunk, kiütéses a kezem, és nincs rá krémem. nem írok beadandót sem szakdolgozatot. nem készülök a jövőre. nem bírom elviselni az öcsém csaját, nem tudok másra gondolni, mint mi lesz velem jövőre. nem tudok összpontosítani, nem keverem a szörpöt már borralszódával. nem járom a bulikat körbekörbe, nem könnyezem az óutca bejáratánál azt, ami nincs. nem érdekelnek többé dolgok, amik eddig igen. nem látom a barátaimat annyit,mint korábban. nem péntekenként járok haza. nem egyedül alszom az ágyamban. nem tudok többé úgy játszani, mint eddig. valahogy elvesztek a gyerekes bolondságaimat mobilizáló bábumozgató karocskák, mégse akarok felnőni. ki_rángat_hát_engem
ennél nagyobbat nem csalódhattál volna bennem, igaz? s követi ezt ama kínos hallgatás, miszerint a kérdezőnek igaza van, a kérdezett pedig nem tud mit felelni, hogy kisebbítse a gyanút, miszerint az összetartozásuk evidenciája megkérdőjeleződött egy vállrendításnyi idő alatt.
van a vasárnap, mikor látom. vannak a hétfők. amikor már nem látom este. vannak a keddek, amikor nem látom sem reggel, sem este. aztán vannak a szerdák, mikor már csak reggel nem látom. aztán van az a nap, mikor már inkább látni se akarom. ma
az én jó anyám ma dúdolva jött haza a gonosz szomszéd nő temetéséről
a magányos tölgyfa árnyékában könnyeztem tele a napszemüvegem
az házasodik meg legelőbb a barátok közül, aki a legjobban érvelt a házasság ellen. annak lesz elsőként gyereke, aki sose akart. az állapodik meg, és termeli ki a k-kat, aki lenézte azokat, akik ezt tették korábban. azok, akik ezt tették vagy mind hazudtak vagy feladták magukat valamiért. mindkét eset kiábrándító. a hazugság a barátaidnak önmagában gusztustalan, de sokkal elviselhetőbb, mint ha magadat csapod be, hogy jó lesz az, és majdcsak minden úgy alakul, ahogy kell. én karrierista, házasságellenes és kicsit sem gyerekpárti nő vagyok, mióta az eszemet tudom, vagy legalábbis józanul el tudok róla gondolkodni. most pedig azt mondják nekem, kislányom, szeretnék már végre egy unokát, és ezt veheted célzásnak. erre két dolog jut szembe, bullshitbullshitbullshitbullshit és egy hatalmas vörös vibráló vészvillogó.
súlyos családi titkokra derül itten fény, kérem szépen. tudják, van nekem egy öcsém, amolyan 21 éves forma, nem valami csinovnyik, inkább a másik fajtából. Csinos, 190 cm-re magasodó szikár fiatalember, erőtől duzzadó mellkassal, környezetvédelmi technikusi bizonyítvánnyal a zsebében. általánosságban véve semmiségneknek tekinti a szellemi munkával elért eredményeket, és szigorúan a fizikai teljesítmény értékét képes elismerni. nyilvánvalóan ez korlátó tényező azon az úton, hogy egy olyan párra leljen, aki ama értelmiségi rétegből érkezik, ahonnan származva vidékiesen fogalmazva 'nem lóg ki a kapa a szájából'. namármost az én öcsém talált magának immáron fél éve egy rendkívül alacsony színvonalú és magasságú - mint a kutya ülve- menyecskét. a múlt században, -úgy valószínűsítjük - még menőnek számított, ha valaki a maga tizenhat évével megtelepszik egy családnál. a mai világban határozottan kellemetlennek látszik, főként ha hozzávesszük azon tényezőket, amelyek öcsém sajnálatos módon akár jövendőbelijét jellemzik. úgy mint kétségbeejtően alacsony intelligencia, mélységes kulturálatlanság és tudatlanság, gyenge kommunikációs képességek, átlag alatti szociális kompetencia, tehát összegezve gyér belső értékek, s hogy teljes legyen a kép, a lány belső értékei mellett nyilvánvalóan és a kis mintán tesztelt felmérés alapján a külső értékek is hiányoznak. sajnos az iménti felsorolásból kifelejtettem, hogy ha jól halad az élet, akkor még néhány év, és nem pincér, hanem egyértelműen fontos kihangsúlyozni, hogy a felszolgáló szakma megszerzése után lehetősége nyílik akár az érettségi rendkívül nehéz követelményeinek teljesítésére. kellemetlen érzékelni, hogy a jelenleg hatályos OKJ nem tartalmazza a felszolgáló kvalifikációt. emellett biztos forrásból tudom, hogy a nyolc általános iskola végén még nem volt biztos a hölgy olvasási képessége, bár gondolom két év alatt felfejlődött az analfabétizmusa, vagy?
-ha megtámadna az a csávó ott lógó nyelvvel,akitől az intézet lakói rettegnek, akkor csak üsd egyszerűen gyomorszájon. -de nem bánhatom őket, soha senkit nem ütöttem még, még a hangomat is megszámlálható alkalommal emeltem fel, nemhogy a kezem. -nem baj, figyelj, ha az intézet igazgatója elkezd ezen parázni, akkor megfenyegetjük, hogy megjelenik egy videoriport a kisírt szemű, bántalmazott jogvédővel az index pont hun, és akkor minden bizonnyal eláll a számunkra esetlegesen negatív szándékaitól. -rendben. -ez esetben csak a lelked sérül. de nyugodj meg, hamarosan megkérgesedik, a szíved és nem akarsz minden ilyen alkalommal három napig az anyád lábánál sírni azért, mert a világ rossz.
ha vidéki birtok, akkor fless, ha fless, akkor almafa, ha almafa,akkor lángos és yonderboi
mérjünk életminőséget. két napon belül kétszer. először úgy, hogy vegyünk egy szúnyogoktól hemzsegő istenhátamögötti fogyatékos emberek ellátására specializálódott intézményt, ahol nincs semmi, csak a nagy semmi.. és bűz meg ordítás, majomszerű emberek és kétségbeesés. imádkozol, hogy csak hadd jöhess ki. még egy ordítás az udvarról, és komolyan megfontolod a megfutamodást. hazafelé a könnyed csordul, ha eszedbe villan egy-egy pillanat. eltelik 12 óra, aztán mérjünk még egyszer vizsgaszituációban, előttem kávé, barack, sütemény. nemcsak gondolom, de mondom is, hogy a fogyatékos emberek nem tudják reálisan megítélni a saját életminőségüket. erre az a válasz, Ön sem, kedves hallgató. üljön le, négyes. megajókurvaanyja, kedves dékán asszony
kevés alvás. kávé. kölykök. egyetem. villamos. kávé. egyetem. civil szféra. barátok. csésze. non plus ultra.